Az a kölcsönös bizalom, amelyben a szülő kereteket teremt, és a babának is megvan a döntése, egészséges szokásokat épít.
Az egyik legfontosabb dolog, amit a gyerekeim, majd a tanácsadói praxisomban más gyerekek étkezéséről is megtanultam, hogy akkor működik jól, ha egymást formáló, bizalommal teli kapcsolódás az alapja. Szülőként nem feladatom minden egyes falatot bejuttatni a gyerekbe.
Nem én döntöm el, hogy ma pontosan hány gramm, zöldségből származó vitamint és rost kerül örökmozgó rendszerébe. És nem dolgom tukmálni, alkudozni.
Több mint tíz éve találkoztam először Ellyn Satter Megosztott felelősség (Division of Responsibility, DOR) modelljével, az volt az érzésem, valaki végre kimondta azt, amit sok szülő ösztönösen érez, mégis nehezen meri megengedni magának.
Miről szól a megosztott felelősség?
Az amerikai dietetikus és családterapeuta az 1980-as években kezdte alkalmazni modelljét, amely évtizedek alatt a gyermektáplálás egyik legszélesebb körben alkalmazott szemléletévé vált. Az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában és egyre több európai országban is gyakran találkozhatnak vele a gyermek dietetikai ajánlásokban, a válaszkész táplálás (responsive feeding) gyakorlatában és az evészavarok megelőzésének területén.
Mire jött rá Ellyn Satter?
A szakember a praxisa során látta, hogy az étkezési problémák jelentős része nem egyszerűen abból fakad, hogy a csimota nem eszik “jól”, inkább abból, hogy a szülő és a gyermek szerepei összecsúsznak.
A szülők aggódnak, ezért egyre jobban próbálnak irányítani: “még egy falatot” kérnek kicsitől, rábeszélnek, alkudoznak, jutalmaznak, esetleg korlátoznak. A gyerek pedig erre ellenállással reagálhat, vagy bizonytalanabb étvágy jelzésekkel. Satter felismerte, hogy az evés körüli feszültség és a kapcsolat zavara összefügg.
Ezen elindulva vezetett be egy új szemléletet, amelyet kezdetben „trust modelnek”, vagyis bizalmi modellnek is neveztek. Ebben a szülőnek nem kell mindent kontrollálnia ahhoz, hogy jól táplálja a gyermekét. Sőt, a kicsi evésének fejlődése éppen a saját teste jelzésein és önszabályozásán alapszik.
Mi a szülő és mi a gyerek kompetenciája?
Satter ezért kezdte el tudatosan szétválasztani a szülő és a gyermek feladatait.
- A szülő biztosítja a struktúrát: dönt az ételkínálatról, az étkezések ritmusáról és a környezetről.
- A gyermek pedig dönthet arról, hogy az adott kínálatból eszik-e, és mennyit.
Ez a megosztás nem lazázás valójában, hanem határozott, szeretetteljes vezetés.
A modell bölcsessége éppen abban rejlik, hogy nem elméleti konstrukcióként született meg, hanem sok családdal végzett gyakorlati munka tapasztalataiból. A terapeuta látta, hogy amikor a szülők visszalépnek a direkt evés kontrollból, de közben következetesen tartják a kereteket, a gyerekek étkezési viselkedése rendezettebbé válik. Kevesebb lesz a harc, csökken a szorongás, és zavartalanabb a vétel a saját éhség- és jóllakottság jelekkel.
Mindez nem elvesz a szülő felelősségéből, hanem pontosítja. A gyereknek üzeni, biztonságban van, kapcsolódhat, tanulhat, és közben őrizheti a saját kompetenciáját. „Bízom benned, a tested jelezheti, mire van szükséged.”
Történetek a praxisomból
1.
A rendszeres ételkészítő foglalkozásaimon több alkalommal is részt vett egy vagány, szöszi kislány. Az édesanyja jellemzően nem tart vele, mert a bátyjáért megy az iskolába. De a legutóbbi alkalommal a kislány nem engedte el, kérte, maradjon vele. Az óvodai ballagása után jöttek, ahol sok sütit evett és élményekkel érzelmileg is telítődött. A foglalkozáson elkezdett falatkákat készíteni, majd egyszer csak abbahagyta, és odasúgta: “nem vagyok éhes. Szeretnék hazamenni anyukámmal”. Ez is egy példa a DOR működésére: nem kell megfelelési vágyból ételekkel foglalkoznia, és ennie. Jó látni, hogy az adódó helyzetekre a résztvevő szülők ösztönösen is mennyire jól reagálnak.
2.
Egy 5 éves, válogatós kisfiú étrendjének bővítésén dolgoztunk a családjával. Sok összekuszálódott szál volt, többek közt a napirendben és a táplálási kapcsolatban is. Az étkezéseket rendszeres játszmák kísérték. A felkínált ételt Botond sokszor nem fogadta el, pedig “direkt a kedvedért csináltam” “úgy készítettem, ahogy szereted” “legalább egy kicsit egyél belőle”. Az anya attól tartva, hogy megint nem fog enni, és idővel tápanyaghiánya lesz, szokássá tette, hogy valamilyen back up ételt előhúz a tarsolyból. Ez sokszor virsli, mirelit pizza, tészta, sült krumpli lett, amit a kisfiú épp óhajtott. Az is jellemző volt, hogy nem akart vacsorázni, majd lefekvéskor éhezett meg, ezért gyorsan össze kellett neki dobni valamit, vagy rágcsát kapott.
Az anyának kevés alkalma volt kisfiával együtt enni, mert látványszakács és felszolgáló szerepben ugrált körülötte. Valójában egy ilyen, reaktív helyzet nem szolgálja a kicsi biztonságérzetét. A keretek kiszámíthatóságot, követhetőséget is adnak. A család egy komplex étrend alakítási tervet kapott, amelynek része volt az is, hogy az étkezések idejét és a kínálatot is a család dönti el (előre egyeztethetik persze), és Botond döntése, hogy kér-e belőle, és mennyit. Ha kihagyja, akkor a legközelebbi étkezéskor pótolhatja, de nincs nassolás óránként.
Lehet gyengéden és válaszkészen is következetesnek maradni. Botond jól reagált a játékszabályokra, és elkezdte örömét lelni abban, hogy neki is megvan a saját mozgástere. A sült krumpli, üres tészta bővítésébe pedig játékos formában csaptunk bele, hogy a kíváncsisága, alkotó kedve felpezsdüljön.
Az étrendbővítés céljával hozzám érkező családoknak kimerítő a játszma. Rengeteg energiát fektettek már az evésbe: kérleltek, jutalmaztak, ígérgettek – széles a repertoár. Felszabadító ezeket mérsékelni.
Mik ennek a gyakorlatnak az előnyei?
A kicsik többsége egészséges fejlődésben megfelelően tudja szabályozni az energia felvételét. Normális, ha egyik nap kevesebbet kíván, másik nap egy bengáli tigris is elégedetten szemlélné az étvágyát. Ha rendszeresen irányítjuk, rábeszélünk, kontrollálunk, azzal akaratlanul is gyengíthetjük ezt.
A kutatások is mutatják, az önszabályozás megzavarása az érzelmi evés gyakoriságát növeli. A megosztott felelősség egyik nagy előnye éppen az, hogy támogatja az úgynevezett interoceptív tudatosság fejlődését (ezt a fogalmat kifejtem itt). Ez az alapja annak, hogy érzékeljük a saját testünk jelzéseit. Éhes vagyok-e, jóllaktam-e, hogy esett a nagymama főztje, mit kívánnék, hogy reagál a testem a különböző fogásokra?
„De ha ráhagyom a gyerekre, akkor hülyeségeket szeretne majd enni”
Ez az egyik leggyakoribb félreértés, ha picikről van szó. Nem a gyerek tervezi a menüt, a szülő döntése, milyen ételek kerülnek az asztalra. Ha egy család értékrendje nem kívánja a gumicukrot, cukros üdítőket, akkor nem köteles olyan kínálatot villantani, amit egészségtelennek tart.
Vannak nehéz időszakok, amelyek kihívás elé állítja az elvek gyakorlását (például a dackorszak, illetve legnagyobb gyermekemmel épp most tapasztalom a DOR kiskamaszkori arcait).
De összességében a letisztult szerepkörök, biztonságos keret megkönnyebbülést hoznak mindkét oldalról. Nem kell minden falatért harcolni. Nem kell folyton figyelni, hogy pontosan hány gramm zöldség fogyott el. A hangsúly fokozatosan átsuhan a még egy kis brokkoliról a kapcsolatra, bizalomra. Ekkor könnyebben indul el a valódi nyitás az új ételek felé is.
Kérdéseid vannak arról, hogyan tápláld jól gyermekedet?
Keress bizalommal táplálkozási tanácsadásomon!
- Ha a bizonytalan vagy hozzátáplálásban, vagy a későbbi időszakban
- Ha speciális étrendet kell tartanotok
- Ha nehézséget jelent a főzés minden más feladatod mellett
Természetgyógyászként és táplálkozási tanácsadóként figyelemmel, alapossággal, holisztikus szemlélettel kísérlek a megoldás felé. Gyakorlatias tanácsokkal, beszerzési és főzési tippekkel, saját, bevált receptekkel is igyekszem átfogó támogatást nyújtani.
Családi receptekért, inspirációért pedig kövess Facebookon, Instagramon!
Források:
Testing Satter’s Division of Responsibility in Feeding in the context of restrictive snack-management practices
Feeding dynamics: Helping children to eat well1
Exploring the Relationship Between the How to Eat Intervention and Eating Competence Among Repeat Dieters
